Màr tudom miért fáj hetek óta a mellkasom ès kerülgetnek a rosszullétek. Miért szédülök, vannak làtàszavaraim; a cukrom ugràl és nèha a pulzusom is az egeket veri. A vérkepem jó, azt mondjàk, szerencsére nem találnak semmit. De akkor kérdezi a pàciens, hogy jó, de akkor mi bajom van?
A kimerültség Anyuka.
Éjszaka nem alszom egy ève. A fiam rosszalvó és amióta megszületett tavaly októberben 3 hét volt az életèben, amikor aludt. Mármint éjszaka egybefüggően több óràt is. Az összes többiben nem. Sokan azt kérdezik, van-e valami baja, de ő szerencsére egeszséges és csodavidám baba. Imádom a termeszetét; nyugodt és kacagós. Minden csibészségben benne van, életrevaló, boldog gyerek. Amilyennek lennie kell. Néha én sem értem hogy nem viseli meg őt ez a nemalvás… úgy tűnik engem jobban :)))))
Az első hónapokban miutàn àtvergődtünk a szoptatàs nehézségein kiderült, hogy azért üvölt egész nap és sír minden kajàlàs utàn, mert tejallergiás. 3 órànként evett, becsülettel, szép adagokat. Tipikus pasi volt már akkor is 🙂 De legtöbbször már evés közben zokogott, és nem aludt a fájdalom miatt. Nem aludt. Ezt nem úgy kell érteni, hogy nappal nem aludt, hanem éjszaka sem aludt. Gyomorideggel teltek a napjaim, mikor közeledett az este én màr teljesen ki voltam borulva megint meddig tart az este. Legtöbbször hajnalig. Általában reggel feküdtem le aludni, az első karácsonyakor reggel 6-kor. Motivàló mondatokat írtam, fényképeket nyomtattam a falakra, hogy amikor hajnal 4-kor is vártam, hogy “kidőljön” legyen valami, ami erőt ad ébren lenni és nem zokogni minden nap a fájdalomtól. Ha evett, fájt a gyomra, emiatt nem tudott elaludni. Felszínes alvásai voltak, ami azzal járt, ha letettem a kezemből azonnal felkelt. Így az első 3 hónapot a kanapén töltöttem. Apa alig làtott maga mellett az ágyban. A kanapén aludtam 2-3 órat egy éjszaka, mellkasomon a csoda. Szuszogott. Sajnáltam, mert nagyon szenvedett ő is. Egy csecsemőnek sem jó, ha nem tud aludni. Én meg, aki mindig is nagyalvó voltam, ugyancsak szenvedtem, mint a kutya. Az emberek nem hitték el, nem fogták fel ennek a súlyàt. Azt hitték csak a kólika, a természetes fiúknál előforduló hasfájás. Ha bárki utánanéz ennek ez azt jelenti, hogy minden nap egy meghatározott időben sír a gyerek 2-3 órát, megállíthatatlanul. Nem hitték el, hogy ő mivel 3 órànként evett legalább minden 3 órában sírt egy órán keresztül. Aztán egy idő utàn azért sírt, mert nem tudott aludni a fájdalomtól. A legnagyobb kétségbeesést az okozta szàmomra, hogy nem segít senki. Hogy mindenki csak legyint, hogy nincs ennek a gyereknek semmi baja, csak én reagálom túl. De én tudtam, éreztem, hogy valami nem jó. És nem az éjszakàzásra gondolok. Védőnő, gyerekorvos, másik védőnő, anyàk, nagymamák, sogornők… senkinek nem jutott eszébe, hogy tejallergiás lehet. Nem hibáztatok olyanokat, akiknek a gyerekei szerencsére ezen nem estek àt; így nyilván ezt a szülő sem ismeri..de azért egy orvos és védőnő, akiknek több száz gyerek megy át a kezén… na hagyjuk is.
Elvittük tornára, masszázsra, mert azt mondtàk tiszta görcs, be van feszülve a gyerek. Utólag látom miért is volt. Vettünk neki mindent, amit csak gyomorfájdalomra, emésztésre, felfúvódásra lehet egy kisbabának adni. Nyilván egyik sem segített. Első gyerekes anyaként fogalmam nem volt hogy lesz ebből élet a születés utàn. Mert én azt éreztem meghaltam. Nem az volt a baj, hogy éjszakázni kellett, erre lelkileg felkészültem, minden csecsemőnél kell. A baj az volt, hogy az éjszakák reggel 4-5 körül értek véget. Addig semmit nem aludtam. Néha bebóbiskoltam a sötétben a kanapén egy óràra, aztán hirtelen megmozdult, kezdődött a síràs, éhes volt. Emlékszem abban az időben lett egy kedvenc dalom: “Az éjjel soha nem érhet véget!” Próbàltuk humorral, egy ideig ment. A család megsértődött, sokan nem értették miért nem tudok időre menni, miért nem akarom, hogy fél napokat jöjjenek làtogatni. Miért mondok le programokat. Minden perc, amikor épp nem sírt ajàndék volt. Akinek sírós volt a gyereke ebben a korban tudja miről beszélek, akinek nem, annak halvány gőze sincs az egészről. Ebbe kapaszkodtam. Nem foglalkoztam màsok véleményével, csak azzal, hogy valahogy túléljek. A rekord 9 óra sírás megàllás nélkül. Ekkor mentem le hajnal 3-kor zokogni az utcára! Csak az mondja, hogy ÚrIsten, aki ezt átélte valaha is, aki pedig nem, az csendben menjen tovább ezeken a sorokon… 🙂 közben kiderült, hogy a csecsemőkori refluxot is megnyertük, vettünk arra is szirupot. Az ősök hülyének néztek és kiröhögtek… abban az időben nem nevesítették ezeket a problémàkat, hisz fel sem ismerték. Jól van Anyuka, sír a gyerek majd elmúlik. Tápszer helyett lisztlevest kaptunk és a tehéntejet forralva, amit manapsàg egy éves korig nem is lehet nekik adni. Kinevettek családtagok, mièrt viszem ilyen meg olyan vizsgálatra. Nem érdekelt. Mert segíteni egyik sem tudott. 3 hónap telt el… talàltam egy gasztros csajdokit, aki kisbabákkal foglalkozik. Elmentünk hozzà és két héten belül megvàltotta az életünket. Diétára fogtak. Semmi tej, tejtermék. Mert ugye semmiféle kólika és haspuffadásról nincs szó, csak arról, hogy nem bírja a tejet. Na, kimerülten jött egy újabb sokk. Nem ehetem a kedvenc joghurtjaimat!? Nem ehetek meg egy jó sajtot!? Hogy igyam a kàvét!?!? Lefogyni szülés után krumplival!?!? Sohaaaa nem fogok 🙁 Lelkileg annyira ki voltam már amellett, hogy zombi üzemmód volt, hogy emlékszem nem bírtam tartani magam és többször elsírtam magam a gyerekorvosnál. Aki nyilván megint csak hülyének nézett, mert azért sír a gyerek, mert nincs rendszer az életében. Tegyem le éjfélkor, reggel 6-kor keltsem fel és addig ne adjak neki enni. Ez volt a csodamódszer, amit meg sem akart halllani, hogy hogyan!?!? Hisz reggel alszunk el! Amikor már a teljes kimerülésben kidől a gyerek 4 óràra!? Nemhogy felkelteni nem tudom te barom, szerencsétlen elaludni nem bír! Persze megkaptam ott is, hogy a gyereknek semmi baja, csak érzékeny, mint az anyja. Természetesen nem kell hozzàtennem, hogy segíteni, meghallgatni, vagy mondani egyetlen egy épkézláb mondatot nem tudott. A mai napig nem értem mire kapta a diplomàját, mert legutóbb felpuffadt a gyerek arca, több kör után is csak annyit mondott figyeljem a gyereket és ne csinàljak semmit. Persze, miutàn meséltem neki a gasztros csajt és hogy mi lett a megoldás, mert nyilvàn beletöröltem az arcába, hogy van, aki segíteni is tud…csak röhögött zavàràban és annyit kérdezett: mennyit kért el!? 20 ezret, te nyomorult, de legalább ő segített!!! 10 nap után jött az alvás; mintha megvàltották volna a világot. Éjféltől reggel 8-ig. Úgy éreztem végre elkövetkezett az az időszak, amikor màr az anyuka is tudja élvezni a dolgokat. Amikor át tudod adni magad a babázàs örömeinek… igen, mert minden reklám és film, könyvek és a nagy tapasztalatok is ezt sugallják… a babavárás és a babázás csupa örömteli, mennyben szárnyaló boldogsàg. Hazugság. Ne értse félre senki. Imádom a gyerekem, és minden nap hálát adok érte! Mindegy mennyire nehéz, de csodálatos. Ez így van. Minden anya lelkében. De kutyanehéz, ezt nem értem miért nem mondják el előtte…?
Amikor betöltötte a 4 hónapot kezdődött előlről a nemalvás. 11-szer kelt fel éjszaka àtlagban. Külön szobában aludt már akkor a sajàt ágyàban. Na ez azóta egy napig nem volt így, pedig a héten töltötte a 12 hónapot. Az elmúlt hónapokban a túlélés van. Egyszer azt hittük a fogzás, vártuk a csodàt bukkanjon màr ki az elsô… 10 hónapig semmi. Aztàn átrendeztük a szobàját, hàt mert a fengshui meg minden kutyafasza energiavízvonalak… nem jött be. Áthoztuk az ágyàt a mi szobánkba… nem jött be. Ugyanúgy kelt, nem aludt 2 óràt egybefüggően sem. Mondták a mozgásfejlődés! Ha mászik majd jobb lesz. Nem jött be. Ha kijön a foga… nem jött be. 8 foga van és még mindig 11-szer kel. Jó esetben 6-szor. Aztán magam mellé tettem. Egyágyban anyával… hm…lecsökkent az ébredés 5-re. Aztàn mivel apa hónapok óta a nappaliban alszik, gondoltuk tegyük mellém az ágyát, vegyük le a ràcsot, közvetlenül mellettem lesz, de apa is elfér végre a nagyàgyban… elrendeztük így… nem jött be, àtforgattuk úgy, nem jött be. A harmadik verzió megy, nagyàgykeret szétszed, anya matraca a földön… így kevesebb a szintkülönbség… nem jött be… soha nem hittem bennük, de akkor jöjjenek az illóolajok :))) semmi hatása. Kibéleltem az àgyàt, hátha kényelmetlen… nyílvàn :))))hosszú í-vel :))) éjszakai fény!? Másféle pizsama? Kispárna? Hamarabbi altatás? Semmi.
Nem ragozom, rosszalvó. El kellett fogadnom, ahogy sok minden mellett ezt is. Mindent kipróbàltunk, ahogy annak idején még szőlőmagpárnát is vetttünk, hátha elmúlik tőle a hasfàjása! Nyilván. Tudom, hogy van, amin tudok változtatni, és van, amin nem. Mások egyszerűen mondjàk, hogy engedjem el, majd jobb lesz. Higgyétek el, minden nap az elengedésen dolgozom, hogy ne kapjak agyérgörcsöt azon megint mennyire meg vagyok omolva és mennyire kimerülve, de próbàlom minden szeretetemet beleadni! Minden reggel úgy kelek fel, mint egy félhalott, és minden este úgy fekszem le, “ma is többet bírtam, mint amennyit hittem”.
Az elengedés. Nem megy. Be kell valljam. Testvérem gyereke 7 hónapos, még csak nem is láttam. Kifordult magából az ember és a mérhetetlen nagy csalódás ült a szívemre. Jó testvérek voltunk. A legjobbak. Aztán jön egy csaj, aki miatt teljesen más ember lesz, és születik egy gyerekük, aki miatt méginkàbb. Elzàrkóznak. Megszakadt a kapcsolatunk. Jó testvérek voltunk. A legjobbak. Elfogadtam, hogy nem érdekli őt màr a csalàd, igazából semmi más, csak a gyereke. Elfogadtam, hogy az egész év úgy telik el, hogy nem beszélünk, nem találkozunk. Elfogadtam, hogy lehet ez így marad. Amelyik szekér nem vesz fel, azutàn kár mérföldeket futni. Sokat futottam utàna, már nem teszem. Nehéz volt elfogadni, hogy egyik napról a màsikra nem szeret és kiírt az életéből. Nehéz, mert nem adtam rà okot. Ha meg megkérdezted volt-e bàrmi, vàlaszra sem méltat. Nehéz volt átállítani a lelkem, hogy akkor ne akarjak az élete része lenni, hogy ne érdekeljen… annak idején el sem tudtam képzelni, amikor valaki mesélte, hogy milyen mikor évekig nem beszélnek a testvérükkel emberek. Most már tudom. Tehetetlenül állsz és végignézed, ami történik. Semmit nem értesz és hiàba harcolsz, leszarnak. Rendben. Valamiért ezt érdemlem. Az életben azt kapod vissza, amit beleteszel. Pontosan ugyanazt. Tudom, kivel csinàltam én ezt meg és miért. Miért nem tudtam megbocsàjtani… fàjt neki is tudom… de nem tudtam tovàbblépni. És a mai napig úgy érzem az jogos volt. Számomra megbocsájthatatlan, vállalom. Emiatt kapom ezt a testvéremtől? Hisz én nem vétkeztem ellene, sőt. Jó testvérek voltunk, a legjobbak. De lehet ez csak bennem volt mindig is egy illuzió….
Szóval tehetetlen düh…mindenhol. Amióta gyermekem van elveszítettem számomra fontos embereket, és fel kellett dolgoznom, hogy az én boldogságom őszintén kevés embernek fontos igazán. Alig van egy kezemen, akiben őszintén megbízom, akire az ember számíthat. Cserben hagyott a szülészdoki is, a terhesen làtott utoljàra, szerencsére mondjuk azóta se. Sok minden történt, minden megvàltozott… és én próbálok örömteli és szerethető ember maradni, hiàba vagyok félholt.
El kell kezdenem újra futni, hogy ezt levezessem, hogy ezt kiadjam! Nem akarok egyben robbanni! Az sokkal kegyetlenebb!
Nem alszom egy éve. Vannak napok, amikor jól kezelem, mert nem érdekel. Próbàlok a jó dolgokra koncentràlni, az örömökre, a hàlára! Mosolygok és elhatározom reggel, hogy ettől még nem leszek szararc és már csak azért is élvezem a nap minden percét! De van, amikor már tényleg nagyon elfáradok lelkileg, fizikailag… tegnap többször tört ki belőlem a zokogás. Mert nem tudja az ember mikor lesz ez jobb! Mitől? Már mindent kipróbàltunk! Ma már nappal szépen alszik, órákat. És én nem tudok aludni. Pörög a fejem, próbálom eldobni az égő parazsakat, de nem hagy a fejem aludni. Éjszaka sem, nappal sem megy. Tehetetlen düh, hogy annak idején nem ilyennek képzeltem ezt a boldog itthonlétet a gyerekemmel. Belenéz az ember néha a tükörbe és kétségbeesik azon, hogy a régi ragyogó, életörömmel és energiàval dúsított énje fényévnyire van. Belenézel és azt làtod, hogy 20 évet öregedtél. A testeden érzed a megomlàs jeleit… de mit tudsz tenni!? Meg kellett tanulnom, hogy vannak az életben olyan dolgok, amiken nem tudunk vàltoztatni. Méghafájis!
Elnézést, ez nem a facebook poszt lett, ahova az ember feltölti a mosolygós gyerekét… ki kell írnom, le kell vezetnem a valóságot is! Ne haragudjunk magunkra, ha szülőként fàradtak vagyunk. Hisz mindent megteszünk. Szívünk összes szeretetével. Minden este tiszta lelkiismerettel hajtom le a fejem, mert tudom mindent megtettem azért, hogy a dolgok a legjobban menjenek. Minden este reménnyel, hàtha egyszer tényleg aludni fogunk. Nem kell, hogy átaludjak egy teljes éjszakàt. Már az elvàràsaimból is leadtam. Legalább csak úgy keljek fel egy reggelen, hogy azt mondjam, Jessszus, de jót aludtam! Vagy legalább nem azzal az érzéssel, hogy nyugi ezt a napot is túléljük valahogy! Erre mindig letörik a szàrnyam az anyukàk, akik mondják: “persze, haha majd évek múlva!” Nem. Én nem hiàba nem megyek oda a játszótéren csacsogni velük. “Ne mondd el az álmaidat senkinek, mert vagy kinevetnek, vagy lebeszélnek róla”! Ezt alkalmazom, és titkom minden este reménykedem. Mert benne van, hogy egyszer megtörténik.
És végül a tegnap, a nagy zokogásban talált legújabb kedvenc idézetem:
“Mielőtt feladnàd, gondolj arra, miért tartottàl ki eddig is!”
A fiam boldog, kiegyensúlyozott baba. A világon a legjobban szeretem. Nem ő tehet róla, hogy nem könnyű vele sokszor. De ő adja mindazt a szeretetet, örömöt, ami egy ilyen helyzetben tartja bennem a lelket. Meghálàlja a mosolyàval minden nap azt, amit teszünk érte, szàzszor és ezerszer. Mert lehet, hogy nagyon nehéz és legtöbbször tényleg nem értem hogyan élek és mi üzemelteti a szerveimet… de mindig rájövök, hogy az embert az élteti, ha szeretik. Engem szeretnek. 🙂 és az én szívem is teli van csupa szeretettel! Másképp Nem menne! Előbb-utóbb lesz energiám lemenni futni, előbb-utóbb rendbe jön minden! Előbb-utóbb visszanyerem a régi formám, és akkor nem fogok ennyir agyalni. A hormonjaim visszarendeződnek szépen lassan, és nem fog már elszomorítani senki, aki nem méltó az életemben lenni.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: